Damn You.

Hahhj...honnan is kezdjem? Esetleg az elejéről. Boldog voltam egészen hétfő délutánig. Utána csak így huss, elpárolgott. Tegnap kihúzták a fogam, illetve kissé lebetegedtem. Egy újabb ok a "boldogság"ra. Ez még nem lenne ok a depizésre.
Szakadok el egyre jobban mindenkitől, nem akartam abba a hibába esni,(mint általánosban) h csak és kizárólag egy emberrel barátkozom, aki elszakít másoktól. Ezt akartam elkerükni, viszot így most szép lassan csúszni kezdtem két szék közé. Ahj. Az emberi hülyeség határtalan. Miért nem láttam ezt előlre?
A másik pedig az, h kezdek kételkedni, mármint abban, h valóban jól döntöttem-e...az egyi felem azt mondja, h túl ellenséges vagyok, legyek kedvesebb, barátkozzak vele megint, pontosabban próbáljam. Míg a másik ennek szöges ellentéte, revansot követel, azt akarja, h fájjon neki, jobban mint bármi más, felejtsem el véglegesen, hagyjam a p*csába. A kívülállók is ezt mondják. Helyesen tettem, h a múlthéten a kommunkikációs próbálkozását szeretlem egy szimpla "Ja"val. De így visszagondolva...nem tudom. Kavarog bennem minden a revanstól kezdve, a pároslábbal tarkón rugáson át, az újrakezdésig. Tehát kavarog bennem minden, de mégis üresnek érzem magam belülről. A mosoly mögött már szinte semmi sincs, lehet h túlzásnak tűnik, de ha találkoznátok velem személyesen, látnátok, h nem túlzok. " A mosolyomat csak az arcizmaimnak köszönhetem." ( Ikinám, ezt tőled csórtam♥)
Bazzzddmeg. Damn YOU! És megint én rágom magam ezen az egészen. Ő tuti nem. Valószínüleg le sem szarja. Jó felfogás, ezt az egy dolgot irígylem tőle.
Ja és még össze is kéne szednem magam. A matek jegyeim rosszabbak egy gyászjelentésnél. Meg lesz! Asszem...