korlátok

Bennem még erősebb ez a dolog. Félek attól, h én leszek valahol a fölösleges harmadik, negyedik, vagy sokadik. Folyton azon görcsölök, h idegesítem-e az embereket. Nagyon rosszúl szocializálódtam ezen a téren, és a társadágokban leginkább a hátul ülő, csenben hallgató szerepet töltöm be. Szeretem néha csak ülni és hallgatni a körülöttem lévők beszélgetését. Nem merek odamenni hozzájuk, nem azért mert tartok tőlük, hanem azért mert attól félek, h zavarok, nem kíváncsiak rám. Ugyanez van a chaten is, nem merek szinte senkire ráírni. Nem akarom senkire ráerőltetni a társaságomat. Főleg arra nem, aki nem rég még idegesítőnek nevezett. Egyszerűen képtelen vagyok írni, pedig szívesen beszélgetnék én...csak senki nem igényli azt h velem beszéljen. Erről valószinűleg én tehetek, vagy nem is tudom.
Nyitni sem merek a békülés után, félek, h megint elúszik az egész, de akkor sem merek írni, se keresni. Még néha fel is merül bennem, h ezt nagyon elhittem, de feltehetőleg csak arról van szó, h tök máshogy gondolkozunk a barátság fogalmáról. De akkoris...ahh, kissé kiszolgáltatottnak érzem magam. Túl sokat tépelődök mindenen. Túl bonyolítok mindent. Olyan dolgokon rágódom amik másoknak még csak eszébe se jutnak. Igaza van J.-nek, halálrabonyolítom a saját életemet.