Olyanok vagyunk, mint az idegenek, akik jól ismerik egymást
Hát gyerekek, minden jónak vége szakad egyszer. Nekem a Jó lassan két hete szakadt meg, rajtam kívül (vagy éppen belül) álló okok miatt. Sokat tudnék erről írni, akár még pszichikailag is meg tudnám magyarázni. Illetve azt tudnám megmagyarázni, hogy miért nem értem, miért voltam összezavarodva a dolog után. Természetesen nem rágódok azon, hogy mi lett volna ha, hisz’ annak semmi értelme nem lenne, nem sírok már, mert az se segít a helyzeten. Vége, akkor vége. Ez volt az Ő döntése, illetve elméletileg ezt döntötte el. A fejében.
Csakhogy ott a „ha”, amit joggal teszek a mondatok végére, mert egyszerűen érthetetlen, amit csinált. Mást mondott, mint amit a testbeszéde és a mikro-gesztusai mondtak. Kb olyan, mint amikor én a szakítás után 4 nappal mosolyogva közöltem P.-vel, hogy tovább léptem, majd amikor eszembe jutott egy számomra kedves emlék, elkezdett folyni a könnyem. Nem sírtam, csak folyt, aztán észrevettem és abbahagytam. Nem gondolok vissza fájó szívvel a kapcsolatra, vagy dühvel az én exSunshine-omra, mert szép volt, jó volt. Nem okozott fájdalmat. A szakításkor se éreztem azt, hogy tőrt szúrnak a szívembe, vagy hasonló. Egyszerűen semmi. Nem is tudom már miért sírtam. A Szívem nem fájt. Talán azért nem, mert nem voltam szerelmes belé egyáltalán, „csak” szerettem, Úgy is, de ez nem jutott el a legbelsőmig. Talán ezért nem visel meg annyira a dolog. Vagy egyszerűen így védekezik a pszichém, ki tudhatná, ha én nem tudom.
A szerelmet nem lehet logikusan megmagyarázni, vagy a leglogikusabbnak tűnő megoldást választani. Egy kapcsolatban nincs logika. A szeretetben sincs. Nincs értelme azt keresni. Az ember úgy nem lehet őrülten szerelmes, hogy az Agyát követi, és nem a Szívét. Többek között ezért nem lettem én sem az. A jól felépített falaim olyan korlátokat szolgáltattak nekem, amiket nem tudtam egyedül megugrani, és nem is mertem lebontani őket, nem voltam önmagam, ezt érthetjük úgy is, hogy a „Publikus-arcomat” mutattam neki. Nem akartam kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek tűnni, a kezébe adni a szívemet és a teljes bizalmamat. Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy nem is adtam volna oda, szimplán csak azt, hogy nehezen megszerezhető. És ezt el is mondtam neki az elején, de úgy látszik nem vette elég komolyan, pedig én tényleg komolyan mondtam, és próbának szántam (milyen beteg ez így bakker, nagy bénán néz ki így leírva, és nem is teljesen így értem, de remélem értitek a lényeget xd), hogy meddig képes elmenni a bizalmam és a szívem megszerzése érdekében, úgy látszik ez volt az az Eddig. Ez van. (:D) Még ha ezzel valószínűleg el is basztam, bár ehhez ugye két ember szükséges.
Az igazat megvallva sajnálom, hogy képtelenek voltunk átlépni a saját korlátainkon és megbízni egymásban annyira, hogy a Szívünket is beleadjuk a kapcsolatban. Hiányozni fog. Megfogadtam, hogy boldog leszek, ő pedig mást fogadott meg, amit én irreálisnak és szélsőségesnek tartok. Úgyse fogja betartani, hogy addig nem lesz senkije, amíg nekem nem lesz valakim. Ugyan, kérlek! (:D) És a „hülyeség” csinálásról is szót ejtek, nem csináltam volna semmit magammal, ezért soha.
De el van fogadva a döntése (szépen, németesen passzívba téve xd), és nem fogok futni utána, hogy megváltoztassa. Ha valóban tisztában lesz azzal, hogy mit is érez tulajdonképpen irántam, akkor vagy visszajön, vagy nem. Szerettem ezt a keményfejű csodabogarat. Az igazat megvallva, ennyire keményfejű embert még nem is láttam. A mai napig szeretettel beszélek róla, és a kapcsolatunkról. Akit szeretsz, azt el kell engedni, tartja a mondás, és én is ehhez tartom magam.
Így akarta a Sors. Elfogadtam.
