A szakadék szélén?

Még nem teljesen,de elég közeljárok hozzá. Érzem a mindent betöltő ürességet, a vágyat, hogy kitörjek ebből az állapotból...és a szomorúságot(vagy nemistudom mit). Néha egyszerűen képtelen vagyok bármire is koncentrálni, ilyenkor azon gondolkodom, hogy egyszerűbb lenne az egészet feladni és mondjuk Dunának menni v nemtom. De (tudom,devel sem kezdünk mondatot) szerencsére van aki itt tart, akiért érdemes végig csinálni az egészet és ha nagyon a padlón vagyok,akkor még össze is vakar. Jó tudni, hogy lehet számítani vkire.
A mai nap elég vontatottan telt...kémia TZ(h tz az később derült ki) és föci TZ(senki nem onnan tanult ahhonnan kellett volna...), dehát túl éltük--ezt a napot-- a héten még dolgozatok és témazárók hada vár,úgyhogy talán el kellene kezdenem összeszedni magam. Szóval miután végre kiszabadultunk a suliból(utolsó óra tesi><) megvártam a barátnőmet és elindultunk haza. Villamossal mentünk,fölfelé,-nekem elméletileg lefelé kéne mennem,de föl szoktam kísérni- mire odaértünk ahol le akartam szállni, a következő(lefelémenő) villamos már ott állt a megállóban--najo tipli van--gondoltam, elkezdtem rohanni utána. Még el sem indult mikor én odaértem. Neki álltam nyomkodni a gombot,de nem nyitotta ki az ajtót, hanem tovább hajtott...szemetek ezek a villamossofőrök. Dehát van ilyen. Nagy nehezen,de hazaértem. Otthon elég szépen összevesztem apuékkal(aki letiltott a gépről), emiatt újra visszatért letargikus hangulatom. Újból képtelen voltam koncentrálni...stb
HELP