Blog

Yours Again

Megszegve az ígéretemet, most se jelentkeztem hamarabb egy hónapnál... mentségem az nincs, talán az utobbi hetekre. Mert ismételten egy rendkívül eseménydús héten vagyok túl.  Vagy inkább hétvégén? Jahh, inkább. Péntekkel kezdődött és méghozzá azzal, h exS. egy hetes újra beszélgetés után elhívott a Deákra, ennek pedig az lett a vége, hogy újra egy párt alkotunk. Részletekről nem mesélek, mert továbbra sem akarom kitálalni a magánéletemet. A lényeg, hogy megfogadtuk, hogy ezentúl mindent kimondunk és kimutatunk, rengeteg szeretetet adunk a másiknak és sok helyre megyünk el együtt. Ez így szép és jó,  remélem így is marad. Örülök, hogy újra együtt vagyunk, de attól még haragszom és sajnos a bizalmam nagy része is oda. Bár azt hiszem ez érthető ebben a szituban. De most érettségik vannak, meg ilyenek, szóval nem most várom el a hős szerelmes megmozdulásokat. De a verbálisakat basszus igen. Nagyon fontos nekem, mert én is nagyon nehezen mondom ki, és ált. akkor mondom ha a másik is mondja, ami nem biztos hogy jó, mert ugye pont ebből volt a baj, és ez volt az egyik úgymond "jel", úhogy nagyon remélem hogy szavakkal is ki fogja fejezni a szeretetét.. az érzelmek kifejezése egy kapcsolat alapja gyerekek, erre rájötte, (welldone Shadow)
 Na mára ennyit skacok, ez egy helyzetjelentés volt.
Teljes cikk

Olyanok vagyunk, mint az idegenek, akik jól ismerik egymást

  Hát gyerekek, minden jónak vége szakad egyszer. Nekem a Jó lassan két hete szakadt meg, rajtam kívül (vagy éppen belül) álló okok miatt. Sokat tudnék erről írni, akár még pszichikailag is meg tudnám magyarázni. Illetve azt tudnám megmagyarázni, hogy miért nem értem, miért voltam összezavarodva a dolog után. Természetesen nem rágódok azon, hogy mi lett volna ha, hisz’ annak semmi értelme nem lenne, nem sírok már, mert az se segít a helyzeten. Vége, akkor vége. Ez volt az Ő döntése, illetve elméletileg ezt döntötte el. A fejében.

  Csakhogy ott a „ha”, amit joggal teszek a mondatok végére, mert egyszerűen érthetetlen, amit csinált. Mást mondott, mint amit a testbeszéde és a mikro-gesztusai mondtak.  Kb olyan, mint amikor én a szakítás után 4 nappal mosolyogva közöltem P.-vel, hogy tovább léptem, majd amikor eszembe jutott egy számomra kedves emlék, elkezdett folyni a könnyem. Nem sírtam, csak folyt, aztán észrevettem és abbahagytam. Nem gondolok vissza fájó szívvel a kapcsolatra, vagy dühvel az én exSunshine-omra, mert szép volt, jó volt. Nem okozott fájdalmat. A szakításkor se éreztem azt, hogy tőrt szúrnak a szívembe, vagy hasonló. Egyszerűen semmi. Nem is tudom már miért sírtam. A Szívem nem fájt. Talán azért nem, mert nem voltam szerelmes belé egyáltalán, „csak” szerettem, Úgy is, de ez nem jutott el a legbelsőmig. Talán ezért nem visel meg annyira a dolog. Vagy egyszerűen így védekezik a pszichém, ki tudhatná, ha én nem tudom.
 A szerelmet nem lehet logikusan megmagyarázni, vagy a leglogikusabbnak tűnő megoldást választani. Egy kapcsolatban nincs logika. A szeretetben sincs. Nincs értelme azt keresni. Az ember úgy nem lehet őrülten szerelmes, hogy az Agyát követi, és nem a Szívét. Többek között ezért nem lettem én sem az. A jól felépített falaim olyan korlátokat szolgáltattak nekem, amiket nem tudtam egyedül megugrani, és nem is mertem lebontani őket, nem voltam önmagam, ezt érthetjük úgy is, hogy a „Publikus-arcomat” mutattam neki. Nem akartam kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek tűnni, a kezébe adni a szívemet és a teljes bizalmamat. Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy nem is adtam volna oda, szimplán csak azt, hogy nehezen megszerezhető. És ezt el is mondtam neki az elején, de úgy látszik nem vette elég komolyan, pedig én tényleg komolyan mondtam, és próbának szántam (milyen beteg ez így bakker, nagy bénán néz ki így leírva, és nem is teljesen így értem, de remélem értitek a lényeget xd), hogy meddig képes elmenni a bizalmam és a szívem megszerzése érdekében, úgy látszik ez volt az az Eddig. Ez van. (:D) Még ha ezzel valószínűleg el is basztam, bár ehhez ugye két ember szükséges.
 Az igazat megvallva sajnálom, hogy képtelenek voltunk átlépni a saját korlátainkon és megbízni egymásban annyira, hogy a Szívünket is beleadjuk a kapcsolatban. Hiányozni fog. Megfogadtam, hogy boldog leszek, ő pedig mást fogadott meg, amit én irreálisnak és szélsőségesnek tartok. Úgyse fogja betartani, hogy addig nem lesz senkije, amíg nekem nem lesz valakim. Ugyan, kérlek! (:D) És a „hülyeség” csinálásról is szót ejtek, nem csináltam volna semmit magammal, ezért soha.

De el van fogadva a döntése (szépen, németesen passzívba téve xd), és nem fogok futni utána, hogy megváltoztassa. Ha valóban tisztában lesz azzal, hogy mit is érez tulajdonképpen irántam, akkor vagy visszajön, vagy nem. Szerettem ezt a keményfejű csodabogarat. Az igazat megvallva, ennyire keményfejű embert még nem is láttam. A mai napig szeretettel beszélek róla, és a kapcsolatunkról. Akit szeretsz, azt el kell engedni, tartja a mondás, és én is ehhez tartom magam.

Így akarta a Sors. Elfogadtam.

Teljes cikk

Family... or something like that

A családom. Nos, hát az egy igen kemény dió. Mióta meguntam  a színészkedést a családban, és csúnyán mondva kivontam magam a családikörben folyó dolgokból, azóta hát hogy is mondjam... fekete bárány lettem. Jól tanulok ugyan, de az öregotthonban élő nagyimat nem látogatom, emiatt anyám mindennek elmond, aminek csak lehet. Gondolhatjátok hogy miknek... önző, semmirekellő kurva, te öntelt ribanc, igy számítsak tőled segítségre, mázold még azt az egoista pofádat, hátha elfedi azt a kurva nagy sötét hülyeséget, ami mögötte van. Te üresfejű, buta nőszemély. Jó, valamilyen szinten akár még igaza is lehet, tényleg nem szép dolog amit csinálok néha, de azért ez szerintem túlzás. Azt hiszem visszatérek a színjátszó kaméleon szerepbe, az jobban bevállt. Szomorú, h csak ez működik itthon, de biztos én vagyok a szar. Önző vagyok, mert nem megyek be a nagymamámhoz, aki Alzheimer-kórban szenved és feszélyez a társasága. Ő már nem az az ember, akit én mindennél jobban szerettem. Maximum a személyiigazolványán egy és ugyan az a személy. Félek az ilyen emberektől, egyszerűen nem tudom máshogy megindokolni. Talán jövő héten erőt veszek magamon és megteszem. Illetve talán a családdal se ártana normálisan viselkednem. Sosem állítottam hogy jó ember vagyok, sőt, igazából elég selejtnek tartom magam és nem tudom hogy valaha is sikerül-e újra összekapnom magamat ilyen szinten. Csak rájöttem, hogy a jókat mindig bántják, kihasználják, eltapossák, arrébb söprik. Csak a mesékben létezik az, hogy a Jó elnyeri méltó jutalmát és a Rossz pedig méltó büntetését. Ez talán a mai világban lassan meg is fordul. Igaz, hogy a világot nem lehet felosztani Jókra és Rosszakra, meghát, ki is vagyok én, hogy mindezt eldöntsem? Én is csak egy szereplője vagyok az Élet nevű játéknak, holott az élet korántsem egy játék, mégha néhányan így is gondolnak rá. 

Kiveszett belőlem  a küzdő szellem, egyszerűen eltűnt. Valahol még hiszem, hogy lehet változtatni a dolgokon, de ilyen egyre tompuló aggyal mint az enyém, nem hiszem hogy menni fog. Egyre jobban az érzem, hogy semmi keresni valóm nincs itt. Nem érdemlem meg hogy legyen egy csodás Barátom, nem érdemlem meg hogy családom legyen, hogy közeli barátaim. Mintha ezek mind egyre messzebb és messzebb úsznának tőlem. Vagy én tőlük? Tényleg eljött a változások ideje. A vérfrissítésé. Elég volt abból hogy a sebeimet nyalogatom. Mégha nem szabad ezeket elfelejteni se. 

Minden tudásommal és tapasztalatommal tovább lépek ezen az átmeneti időszakomon is. Remélhetőleg az én Megmentőm is velem tarthat.

Teljes cikk

Összefoglalás

Azt hiszem az elmúlt pár év eseményei némi magyarázatra szorulnak.Lassan három éve,h elkezdtem blogolni,ennek köszönhetően rengetegen betekintést kaphattatok a mindennapjaimba és a gondolataimba.Egy kicsit kusza képet is kaptatok rólam.. milyen is Anna a valóságban. Igen, Anna a becsületes polgári nevem. Olvashattátok milyen a reménytelenül szerelmes, szárnyaszegett, vagy éppen szárnyaló én. Hogyan küzdök egy reménytelenül tönkretett barátságért, vagy magam és az érzelmeim ellen. Hogy félek attól hogy bele fogok botlani egy Pultos srác2.0-ba, hogy játszanak velem, hogy nem szeretnek majd úgy ahogy én szeretek, h elfelejtenek, h butának gondolnak, esetleg visszataszítónak. Talán még azt is tudjátok rólam hogy szükségem van arra h érezzem, halljam hogy szeretnek, megbecsülnek, jó érzést keltek, vagy hogy hiányzom. Önző dologok ezek mind, dehát nem tudok mit tenni. Szükségem van erre. Sokat jelent nekem ez az oldal, olyan akár egy emlékeztető a múltamról, végtére is az, illetve annak szántam h tanulhassak a hibáimból, ill. hogy mások tanuljanak az én hülyeségeimből. Ide azokat a dolgokat írtam, amiket nem mindig mertem kimondani, de úgy gondoltam h ez is ugyanúgy hozzám tartozik. Vagy ha kimontam volna rosszúl jöttem volna ki a szituból, esetleg nem tudtam akkor és ott helyesen, valós jelentésükben szavakba önteni egyes itt elhangzott dolgokat. Van egy-két dolog amire nem vagyok büszke, és mostmár máshogy gondolom, máshogy cselekednék, de alapvetően jó arra h néha elővegyem és rácsodálkozzak, mennyit változtam, mind stílusilag, mind emberileg. A mostani dolgaimról nagyon nem tudtok, pedig terveztem már nem egyszer h írok végre, csak valahogy sosem jutottam el odáig. Megvagyok, élek, lassan 4 hónapja kapcsolatban.. talán mégis csak megtalált Fortuna. Igaz, most kicsit nehezebb időszakot élek, a drága idén érettségizik, plusz fizika és matek(?) OKTV, meg hasonló nyalánkságok miatt nincs sok ideje ránk, ezekkel van elfoglalva. De teljesen megértem, ez a lehetőség sosem tér vissza ha most nem csinálja meg eredményesen. Támogatom és halkan tűrök. Persze vannak elvárásaim, és nem mentik fel alóla a különböző verseny és vizsgaidőszakok, de most mégis az a legfontosabb h ott tudjon tovább tanulni ahol szeretne. Szilveszter óta kicsit megváltozott, előtte jobban tepert h meg kapjon, egy rossz szavam se lehet rá. Hihetetlenül jól esett ahogy viselkedett, figyelmes, odaadó, kedves. Szinte a tenyerén hordott. Most is valami hasonló, de mégis más. Mintha úgy beleült volna egy kicsit. Jó, persze, normalis, deazértnaa. Érezni szeretném a törődést xd. Nade, a hasonló jellegű észrevételeket majd Vele tárgyalom meg, és nem itt Veletek, bocsi, de ebben az esetben tényleg nem lenne fair. Eddig majdnem mindent meg tudtunk beszélni, kivéve ha megmakacsolta magát, és szeretném ha ez így is maradna. Megfogadtam h nem fogok utalgatni, megmondom mit akarok, mit nem. Nem fogja kitalálni ha nem mondom meg, ahogy én sem. Remélem nem vette le magát rosszúl ez az utolsó pár sor. Elégedett vagyok a kapcsolattal. Na remélhetőleg Auf Wiederlesen!

Teljes cikk

Final Masquerade

"Standing at the end of

The final masquerade"

(Linkin Park - Final Masuerade)

Igazán röstellem hogy mostanában így elhanyagolom az oldalt, Titeket, bár nem hiszem h sokan maradtatok a sok kihagyásnak köszönhetően. Mostanában úgy összejöttek a dolgok, ezúttal viszont jó értelemben. Két hete elküldtem a pultos csávót melegebb éghajlatra. Hogy a bőr nem szakad le a pofájáról ezzel a viselkedéssel. Nevetséges. Az a kínos pillanat, amikor egy 17 éves lány érettebb egy 22 éves pasinál... a helyében én már rég elástam volna magam, de ez csak a magánvéleményem. 
 Ugyanezen a hétvégén voltam egy szüliapon is, ott megismertem egy nagyon kedves, aranyos srácot...egész nap beszélgettünk (a buli reggel 9től tartott kb hajnali 1ig), csak úgy szikrázott köztünk a levegő - ohh mily' közhelyes hasonlat - és be kell valljam, annyira nem is néz ki rosszul. Már három hete vagyunk együtt, igazából tegnap ütött be egy már érő krízis, ennek pedig az én passzivitásom és erőltetett érzelemmentességem volt az oka. Ő adott, én pedig hozzáképest szinte semmit nem kapott vissza. Teljesen jogos volt, hisz részben direkt nem mutattam semmit, akinek eddig kimutattam mit érzek és annyit adtam h a végén nekem nem maradt semmim, az mind otthagyott, vagy játszott velem. Valljuk be, ezek nem igazán könnyítik meg a dolgomat. De azt hiszem ő nem olyan mint a többiek... talán ideje lenne fölengednem, a legjobban attól félek h nem lesz semmi reakció. H nem viszonozzák. H megint ottmaradok egyedül, és csak bámulok a lábamnál összetört darabokra. Tudom h ezzel vaszószínűleg fájdalmat okoztam neki, de... azok a falak és korlátok, amiket a csalódások ellen építettem....nos, igen akadályozóak tudnak lenni. Az a zavaró pillanat, amikor konkrétan azon gondolkozol h most mit is kéne csinálnom, felbecsülhetetlenűl kínos. Félek, féltem kimutatni az érzelmeimet. Egy srácnak akkor van hatalma fölötted, ha tudja mit érzel, tartja a mondás, de azt hiszem kicsit túljásba vittem a titokzatoskodást. Nem akartam megbántani. Remélem még nem szúrtam el véglegesen semmit.. azt hiszem kedvelem. Kedvelem annyira h nem akarom elveszíteni. 

  Néha még magamat se értem. 

Teljes cikk