don't make me sad, don't make me cry
Nem, nem, még mindig nem vagyok szomorú, csak ideges. Jövő héten vizsgázom és úgy érzem, h szart se tudok.
A családomat szinte egyáltalán nem tudom elviselni. Jó, igaz, nem kéne panaszkodnom rájuk, de néhány dolguk egyszerűen irritál. Például nem bírom ha sírdogálnak körülöttem. Én se sírok előttük, mert nem akarom h sajnáljanak, olyankor magam akarok meg birkózni a problémáimmal. De a sírásra való allergiám csak a családra korlátozódik. Sajnos velük egyáltalán nem vagyok empatikus, ez remélem idővel változni fog.
Veletek is így van? Vagy csak én vagyok a családommal ennyire unempatikus?
És még hárommilliószor elnézést, ha tízfelé szakadnék, az se volna elég, annyi dolgom van. Persze a felére még csak idő se jut, így sajnos most a hobbiaim látják kárát az időhiánynak. Emiatt hanyagolom mostanában az oldat is, de behozom a dolgokat. És ha netán eszetekbe jut téma, amiről szívesen olvasnátok itt, vagy érdejelne róla a hosszabb véleményem, akkor valamilyen formában juttassátok el hozzám:)
Gyönyörűséges rémálmokat mindenkinek!
