Jahh, jó passzban vagyok ma is. Csak a változatosság kedvéért. Valaha optimista voltam, még oviban, meg talán az elsőosztályban. Hülyeség. Csak kicsinál, amikor valami elsülhet rosszul is, akkor úgy fog elsülni. Mert mindig bennem van az a naív optimista, aki azt mondja jó lesz, más lesz, hidd el, komolyan gondolta. De nem. Sosem lesz minden rendben, sosem lesz minden a régi, a bizalomból pedig alig maradt már bennem. Nem hiszem el, amíg nincs okom rá. És nincs.
Csakhogy a reményt is megemlítettem, szóval most az következik. A remény öl, ő a csendesgyilkos, aki belülről rág szét, onnan emészt fel. De ugyanakkor halhatatlan is, nem lehet kiölni az emberekből. Épp ezért utálom. Mint egy gyógyíthatatlan, rosszindulatú betegség. Minél magasabbra repít, annál magasabbról zuhansz pofára a kőkemény valóságra. Mert ott az embereknek nem lehet hinni, csak játszák a maguknak kitalált szerepüket. Ki jól, ki rosszabbul. Valaki tud hazudni, de nem teszi, van aki nem tud, de szorgalmasan próbálkozik, és van aki tud is és csinálja is. Az ember egy olyan visszataszíto lény. Élvezi, ha mást bánthat, mert az olyan vicces. Élvezi ha elesel és elrepedsz miatta, mert azt hiszi ő győzött. Hazudik, mert nem meri felvállalni önmagát és az érzéseit. Máshogy meséli el a dolgokat, hogy ne tűnjön gyengének. Pedig ezzel csak újabb támadási felületet ad.
Ezt nem azért írom le, mert én hibátlan vagyok. Ezek a száraz tények. Én közelsem vagyok tökéletes, ezt tudom is. De megpróbálok jót tenni az emberekkel, ha kell támasz ként, vagy napló ként funkcionálok. Ha az egyik ismerősömön látom h baja van, akkor nem pánik-moonwalk-kal menekülök a helyszínről, hanem épp ellenkezőleg. Segíteni próbálok. Őszinte vagyok, de nem bunkó.
Egyszerűen nem tudom tolerálni azt, ha az ember csakúgy behazudja h a barátom, csak azért, h elkerülje velem a konfliktust. Nem, ilyen nincs. Vállaljuk már föl sajtátmagunkat, könyörgöm!
Igazából nem tudom mitől jött rám ez az őszínteségi-roham, de úgy érzem nem fogalmaztam meg nagyon nagy hülyeségeket.
Bis bald!

Nem számítottam arra h így fog alakulni a szombatom. Kettő körül csörög a telefonom, menjek le a Mammutba, beszélni szeretnének velem. Jó, lemegyek. Sehol nem tudok eltévedni, de ott igen, 5 percembe telt mire megtaláltam a szökő kutat. Várok egy félórát, még mindig semmi, végül csak ideért. Elkezdtünk beszélgetni, pontosabban ő, én pedig próbáltam türtőzteni magam, h ott helyben ne menjek neki. Egy kicsit vitatkoztunk, majd leültünk egy padra. Bocsánatot kért, én meg elfogadtam, persze nem csak ő baszta el ezt a barátságot hanem én is, szóval én is bocsánatot kértem, értelemszerűen. Úgyhogy most ilyen jóban-rosszban jóbarátok vagyunk. Még egy kicsit félek h olyan lesz mint a múltkor, de bizkodó vagyok. Végig jártuk a bevásárlóközpontot, utána átslattyogtunk a Millenárisra, ott összebaromkodtunk mindenfélét, aztán elindultunk haza. Szóval most itthon ülök egyedül a sötét szobában és pötyögök. Rohadtul fáj a fejem már délelőtt óta, szal szerintem beveszek mégegy fejfájás-csillapítót. Éreztem h történni fog vmi szombaton, változik majd valami...de ez meglepett. Nagyon meglepett.

" Miért taszítom az embereket? Miért utálnak? Miért szivatnak?"
Ezek olyan kötői kérdések, amelyekre valószínűleg nem kapok megint válaszokat( mint In the End v.2). Talán a puszta lényem teszi? A kisugárzásom? A külsőm? Nem tudom. De eddig nagyjából minden rendben volt. Esetleg rossz társaságba kerültem? Feltehetőleg. De nem akarok odatartozni. Máshova akarok. De ők nem nagyon szeretnének befogadni. Pedig volt rá esélyem. Még évekején. De akkor nem akartam lehorgonyozni egy helyen. Elbasztam
Nélkülözhető. Fölösleges. Irritáló. Ez vagyok én.

1. "enyhén" depressziós poszt

Hmm, feltettem egy újabb részletet, remélem tetszeni fog. Kész agyrém a mobil oldalszerkesztés, nem tudom hova tűnt a többi része...asztali verzióban látszik rendesen az elejétől? Nem jutok nagygéphez már hónapok óta, úgyhogy elnézést is kell kérnem Zsu-tól, még mindig nem raktalak ki, de folyamatban van a dolog:)
Good night my darlings!:*

Kár volt eljönnöm ide. Teljesen fölösleges. Akik totálisan és rohadtul irritálnak azok egyszerűen képtelenek leszakadni rólam. Nem beszélnek, meg semmi, csak jönnek utánam, mint valami nem is tudom mi. Akikkel meg szívesen lennék, azokat feltehetőleg én irritálom, legalábbis V.-t biztosan. Próbálom lerázni az idegesítőt...és sikerül is, de akkor meg jön az, h hova tűntem. Mintha annyira hiányoztam volna. Nem tudom mi van. Ahhj, ez állati szar. Feltehetőleg csak azért nem bírnak, mert már nem tudom játszani az every-thing-is-okay-t. Már nem megy. Pedig próbálom, de ha nem, hát nem...így csak egyre rosszabb lesz. Most itt ülök a Tejivóban, a társaság szélén, rám akaszkodva mellettem az idegesítő csaj, a Meki wifijén szörfözve. Még h szép az élet. Shit.